Eger Megyei Jogú Város önkormányzatának döntése alapján, augusztus 20-án posztomusz díszpolgári címet adományoztak Katona Józsefnek. Annak a kiváló sportembernek, aki Magyarország örökös úszóbajnoka volt. 1960 és 1964 között 800 és 1500 méteres gyorsúszásban összesen hatszor javította meg az Európa csúcsot. 1962-ben Lipcsében Európa bajnok volt, részt vett a római és a tokiói olimpián. Később, az Egri Dózsa vízilabdázójaként tizenhét alkalommal szerepelt a magyar válogatottban, tagja volt az 1972-ben Magyar Népköztársasági Kupát nyert egri vízilabda csapatnak. Több mint harminchárom éven keresztül tanított az egri Bornemissza Gergely Szakiskolában, szoros kapcsolatot ápolt a Németországban vízilabdázó ikerfiaival és az ügyvéd Andrással. A Dél-Afrikában állatorvosként ténykedő lányánál hunyt el 2016-ban, 75 éves korában. 

Emlékének,  a 2016 decemberében megjelenet cikkünkkel adózunk:

Egy elmaradt beszélgetés...

Amíg lejárt a ZF-Eger vízilabdázóinak mérkőzéseire mindig szóba hoztuk, terveztük, hogy majd leülünk, hogy megossza velünk gazdag sportélményeit. A 800-as, 1500-as Európa csúcsokat, az 1500 gyorson szerzett Európa bajnoki győzelmét, az olimpiákon elért csodálatos eredményeit, vagy azt, hogy úszóból, miként lett vízilabdázó. 

Milyen volt Pócsik Dénes csapatkapitánysága alatt pólózni az Egri Dózsában, vagy Rüll Csaba előtt védekezni még a régi, öreg Bárányban? Kértem tőle, hogy ha majd leülünk beszélgetni hozza magával a legendás ruha/?/csipeszt, amit mindig az orrára tett, mielőtt az egri uszoda vizébe ugrott. Annyiszor megkérdezték tőle, hogy miként lehet úszni, pólózni a csipesszel az orrán, hogy szinte már unta a választ. Nem bírta az orra a vizet. Mindig csak ennyit mondott róla, a rá jellemző szerénységgel, mosolyogva. 

Aztán arról is terveztünk beszélgetni, hogy milyen manapság a sporthoz való viszonya. Mert az uszodától, magától a sporttól nem szakadt el soha. Több mint három évtizeden keresztül tanított a Bornemissza Szakmunkásképző Intézetben, ahová legalább annyira oda tartozott, mint a Bárány Uszodához. Nem telt el úgy nap, hogy legalább ezer métert ne tempózott volna. Szerettem volna, ha felelevenítjük azokat a téli teremfoci küzdelmeket is, amiket hétről, hétre vele közösen vívhattunk egy Csebokszári lakótelepi iskola tornatermében. A kezdésre mindig pontosan kellett érkezni. Aki késett, vagy ne adj isten bejelentés nélkül egyszerűen nem is jött, azt mindig megdorgálta. Még ma is hallom a szavait, pedig ez az 1980-as évek elején volt: "ne tegyétek tönkre másik tíz ember szórakozását!" Vele egy csapatban nem lehetett csak úgy tingli-tangli módjára focizni. Ott dübörgött, fújtatott az ember mellett, mögött, úgy, mintha bajnoki döntőért, vagy valamilyen trófeáért játszottunk volna. Komolyan vette ezt is, mint minden mást az életben. Soha nem hivalkodott, szép csendben, szerényen tette a dolgát. Állítom, hogy a tanítványainak többsége nem is tudta róla, hogy ki is vezényli nekik, a testnevelés órák gyakorlatait. Azt, hogy hányszor javította meg az aktuális Európa rekordot, és hogy a legendás magyar vízilabda sportban is kupagyőztes volt, hogy a válogatott színeiben hányszor képviselte hazánkat. 

Kőkemény védőjátékos volt. Olyan, akire mindig számítani lehetett, olyan, akire mindenki emlékszik, mert azóta sem volt ember, aki azzal a bizonyos csipesszel, ilyen kiemelkedő sikereket ért el. 

Játszott egy csapatban a már említett Pócsik Dénesen és Rüll Csabán kívül, többek között dr. Ringelhann Györggyel, dr. Halmos Péterrel, Lutter Istvánnal, Bolyával, Olajossal, Regőssel, Krajcsoviccsal, Patkóval, Kácsorral, Szásszal, majd később még olyan fiataloknak is példát mutatott, mint Gyulavári, Kádas, Kelemen, a Kovács testvérek, akik aztán tovább éltették a hagyományokat. 

Olyan sok mindenről beszélnünk kellett volna még! A gyermekeiről a tanítványairól, a barátairól, a legendás uszodai töténetekről, és ki tudja még mi mindenről. Azonban egyszer csak eltűnt. Mondták, hogy nehezen mozog, fájnak a lábai. Azt soha nem hallottam róla, hogy beteg. Lehet, hogy ezt is mondták, csak valahogy nem illett a képbe: a kitartó úszó, a kőkemény vízilabdás, a sportembert megtestesítő emberről alkotott képbe. 

Halálhíre napok óta keringett már, de nem hittük, míg végül meg nem írta az újság. Lányánál, Dél-Afrikában érte a halál. Szinte semmit nem tudunk arról, hogy mi is történt. Nem akarjuk hinni, hogy megint szegényebbek lettünk egy kiváló emberrel, aki már valahol egy égi vízilabda csapatban tempózik Rüllel, Pócsikkal, Gyarmatival. Beszélgetni sem fogunk már, pedig úgy készültem rá, annyira vártam! Ha azt mondom, hogy sajnálom, akkor nem fejeztem ki azt amit érzek! Nyugodj békében Katona Jóska! Az uszodák világában élők nevében ígérem: emlékedet megőrizzük!

/Fotó: Lénárt Márton/