Mindig is imádtam a telt házas meccseket! Azokat amelyeken volt igazi tét, valami nagy cél. Azokat ahol egybe forrt a lelátó népe. Azokat, ahol részese lehettem egy igazi nagy egyéniség, amolyan valóságos legenda születésének. 

 Szívesen felidézem a régi Népstadionban rendezett kettős rangadókat. Ahol hetvenöt-, nyolcvanezer ember tombolt. Ahol abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy közvetlenül az oldalvonal, vagy az alapvonal mögül szurkolhattam. Testközelből láthattam Törőcsiket, Nyilasit, vagy azt ahogy a két jó barát az újpesti Tóth Jokka, és Ebedli Zoli zrikálták egymást. Soha nem felejtem el, ahogyan Ebedli még az első félidőben kiállítatta az újpesti bal bekket. Beleköpött ugyanis a saját tenyerébe, amit végigkent az arcán, és ment a bíróhoz panaszkodni, hogy Tóth Jokka leköpte. 

Volt olyan hangulatú Magyarország - Szovjetunió válogatott vízilabda meccs a Komjádiban, ahová nem is tudom, hogy miként varázsoltuk be magunkat a barátommal. Erre mondják, hogy egy tűt sem lehetett volna leejteni. Hiába húzták szét a tetőt, olyan meleg volt, hogy vizesebbek voltunk a lelátón, a medencében harcoló Csapónál, Faragónál, vagy annál a Gerendás Gyurinál, aki már akkor sem volt rest még a meg nem engedett trükkjeit is bevetni a siker érdekében.

Amikor egy klubot alkotott Egerben a póló és a foci, úgy következtek egymás után a mérkőzések, hogy a stadionból átérjenek a nézők az uszodába. Persze, hogy telt ház volt. Sőt! A labdarúgó meccsek utolsó tíz percét már ott kellett hagyjuk, hogy beférjünk a jó öreg Bárányba. Pócsik, Katona, Rüll, Bolya, Kelemen, a Kovács testvérek, és a legfiatalabbként csapatukba fogadott Gyulavári vonzották a szurkolókat. Rang volt/!/ Egerben vízilabda meccsre járni. Egyszerűen nem lehetett hiányozni! Szakadhatott az eső, tombolhatott a kánikula ott volt mindenki, a szokott helyén. Úgy szurkoltunk, hogy a bírók összehúzott nyakkal, némi eleganciát mímelve sétáltak a medence partján. Emlékszem arra is - még ha nem is voltunk rá büszkék -, hogy nem egyszer fürödtek a fehér ruhások akaratuk ellenére a forrásvizéről híres medencében. És ha már egyszer bent voltak, bizony addig ki nem jöttek, amíg ki nem ürültek a lelátók. 

Persze telt házas pólómeccsek felidézéséért nem kell a hetvenes, nyolcvanas évekig visszamenni még a múlt századból. A Bitskeyben is volt már több mint háromezer ember, s a fúvószenekar a medencetérben azt játszotta, hogy az "egri kislány mind büszke!" Nem kellett karmester, hogy a lelátó népe egyetlen kórussá válva ne énekelt volna együtt a fúvósokkal. Csakúgy, mint Biros Peti búcsúmeccsén, amikor Presser Pici bácsi "Neked írom a dalt" című slágerének szövegét, Szabó Attila Kossuth díjas egri zenész által némileg módosítva és testre szabva játszották be egy videó üzenet formájában. 

Életre szóló élmények ezek! Olyanok, amelyeknek a felidézése közben mindig végig fut rajtam az a bizonyos libabőr. Biztos, hogy így vannak ezzel azok is, akik saját élményeik között kutatva voltak részesei valami hasonlónak. 

Most üresek a lelátók. Nem azért, mert hátat fordítottak volna a szurkolók. Egy borzalmas vírus vette el valamennyiünktől a meccsre járás, a szurkolás örömét. Persze lehetőségeinkhez képest igyekszünk írásban, képekben, videókban, helyszíni közvetítésekben eljuttatni mindenkihez a történéseket. Játszunk tippversenyt, igyekszünk megmutatni a hátteret, kérjük, hogy mondják el a véleményüket. Nem kis öröm és büszkeség, hogy meg is teszik! 

Mi pedig a legmélyebb tisztelet hangján adunk hangot a reménynek, hogy mihamarabb újra megtelhetnek a lelátók. Addig is marad az online tér, ahol már több mint tízezren követnek bennünket. Csak megköszönni tudjuk érdeklődésüket, kitüntető figyelmüket. Bár üresek a lelátók, de innen tudják Czigány Dóráék, Menczingerék, Sántavyék, Lőrinczék, Kovács Gáborék, meg persze a többiek, hogy nincsenek egyedül. Mögöttük a tábor, még ha nem is látják őket. Üzenetüket tolmácsoljuk ezúttal, ami úgy szól: KÖSZÖNJÜK!

/Fotó: Lénárt Márton, archív/