Mindig kész valami vidám sztorit előadni. Ezek kilencvenkilenc százaléka az uszodával kapcsolatos. Szóval két vidám sztori között egyszer csak arról kezdett beszélni, hogy abbahagyja, befejezi, keressünk más csapatorvost. Ahogy mondta, elég volt, elfáradt, kiveszett belőle az a tűz, amivel eddig óvta, vigyázta a játékosok egészségét, segítette sérüléseik mielőbbi gyógyulását.
Többen legyintettünk és mosolyogtunk a háta mögött. Dehogy hagyja ő abba, s vajon hány nap után találja meg önmagában azt a bizonyos kiveszett tüzet? Most először nem hittünk neki. Még akkor sem, amikor elhatározását Szécsi Zoltán klubelnökkel is közölte. Persze, hogy hozzátette, hogy amíg másik orvost nem találunk, amíg el nem döntöttük, hogy ki veszi, egyáltalán ki veheti át a helyét, addig segít. Ő mindig segített! Akár mint orvos, akár mint magánember, akár mint barát.
Ahogy korábban mesélte hat éves volt, amikor először a szülei a jó öreg Bárány Uszodába vitték. Azóta ide tartozik. Alig múlt nyolcvan éves. Többször kiszámoltuk: akkor hetvennégy éve ennek a közegnek a tagja. Felfoghatatlan idő! Mégis milyen gyorsan elszáguldott. Csodálkozunk azon, hogy mindig kész egy vidám történettel megnevettetni a társaságot.
Bárhol járt, ő mindig egrinek vallotta magát. Csak arra az öt évre - 1959-től, 1964-ig -, igazolt másik csapatba, nevezetesen az OSC-be, amíg az orvosegyetemre járt. Salgótarjánba is csak egy rövid ideig tervezett, aztán évtizedekig vezette az ottani kórház fül-orr-gégészeti osztályát. Megindítva ezzel a modern kori népvándorlást. Mert aki csak tehette innentől kezdve Salgótarjában gyógyult. Mert ő nem tudott nemet mondani, ha segítségről volt szó.
Nem kis büszkeséggel mondom, hogy én is bekerültem a történeteinek tárházába. Amikor negyven éves koromban kivette a mandulámat, a műtét közben olyan vicceket mesélt, hogy dőltem a röhögéstől. Ennek persze ő egyáltalán nem örült, s nem egyszer figyelmeztette is a műtősnőt, hogy legalább ő ne nevessen, hanem tartsa rendesen a fejemet. Csakhogy ekkor elmesélte, hogy mit kiabált Lutter Pisti amikor Kelet-Berlinben egy ifjúsági válogatott tornagyőzelmet követően, fogadásból leugrott a legmagasabb műugró toronyból. Ezt most sajnos a közelgő ünnepre való tekintettel nem idézhetem, de a történet végét már igen. Szóval hagyta magát kimenteni az éppen ott úszkáló nyugdíjasoktól. Azóta is mindig elmeséli, ha egy társaságban vagyunk, hogy milyen hősiesen viselkedtem műtét közben. Sőt! Milyen vidáman vettem azt az akadályt, amit ebben a korban már nem annyira szerettek a páciensei.
Egyszer (?), elmesélte, hogy mikor és miért hagyta abba az aktív játékot. Ahogy mondta, rájött, hogy mindig ellenkező irányba úszik. Igyekezett felérni ugyanis az ellenfél kapuja elé amikor a csapata támadott, de már csak akkor ért oda, amikor mindenki visszafelé úszott védekezni. Mire ő is visszaért úgymond védekezni, akkor már mindenki támadni indult, az ellenkező irányba. Bőven negyven körül járt és fiatalabb csapattársai nem kis ugratások közepette tették szóvá mindezt. Megunta, visszavonult. Nem sokkal később, 1974-ben már szakosztályvezető volt. Hogy sportvezetőként is milyen színvonalon volt képes munkája mellett végezni a dolgát, azt jelzi, hogy 1989-ben a Magyar Vízilabda Szövetség alelnökévé választották. Amikor azonban a hivatása már nem engedte meg, hogy szeretett sportágában is ekkora terhet cipeljen, lemondott. Azóta csapatorvos.
Csak akkor komorodott el, amikor arról vallott, hogy mennyire hiányzik neki két legjobb barátja. Dr.Ringelhann György, aki a sógora is volt egyben, s a már jóval korábban elment Pócsik Dénes, aki pedig Eger első olimpiai bajnoka volt. Mi minden kötötte össze őket, arról külön regényt lehetne írni, de minden az uszodával, a vízilabdával kezdődött.
Az igazi büszkeség és a meleg szeretet akkor érződött a szavain, amikor a családjáról mesélt. Julika, a felesége olyan társat jelentett, ami csak kivételeknek adatik meg. Idősebb fia Péter, jónevű jogász, aki a hobbiját, a vízilabdát vitte tovább hosszú évekig egri klubelnökként, s a szövetségben betöltött vezető szereplőként. Kisebbik fia pedig a hivatását a fül-orr-gégészetet választotta. A szemeit akkor láttam könnyesnek, amikor unokája, a kis Petya bemutatkozott az OB-I-ben, még Gerendás György csapatában. Feldúlt pedig akkor volt, amikor egy Vasas - Eger meccset elcsalt a bíró a Komjádi Uszodában. Egyerűen nem lehetett visszatartani. Átlépett a kordonon és a televízió nyilvánossága előtt belökte a vízbe a bírót. Ez már úgy kétezer környékén volt. Ő később úgy mesélte, hogy csak visszahozta a régi idők hangulatát. Mert amikor még ő pólózott nem egyszer fürdött nem éppen önszántából a játékvezető, a Bárány Uszoda vizében.
Szinte hihetetlen, hogy ennek az embernek nincs ellensége! Mindenki szereti és tiszteli. Aki csak teheti keresi a társaságát, mert mindig vidám, jókedvű. Egyszerűen olyan kisugárzása van, ami vonzza az embereket. Csoda hát, hogy senki nem hitt neki, amikor bejelentette, hogy visszavonul, abbahagyja, elfáradt, elég volt.
Itt tartottunk mindenki doki bácsijának, dr. Halmos Péternek a sztorijával, s azt kerestük, hogy milyen módon köszönhetnénk meg azt a röpke hetvennégy évet amit az uszodában töltött. Nem akartunk sablonosak lenni, boldog karácsonyt kívánni szerettei körében. Ezt a kis írást akartuk a karácsonyfája alá tenni, amikor kiderült, élete legnagyobb meccsét vívja, szeretett feleségével együtt, a koronavírus ellen. Még hogy ő beteg? Ime, másodszor nem akarunk hinni neki. Legszívesebben a kórház elé mennénk, a legendás egri szurkolótáborral, hogy hallja ahogy szurkolunk: GYÓGYULJ MEG DOKI BÁCSI! Még annyi sztorit el kell meséljél! S az sem baj, ha már nem először hallottuk...!
/Fotó: Szántó György, archív/
