Összepacsiztunk, egymásra mosolyogtunk Kaposváron. Még csak ott találkoztunk először az Európa-bajnokság óta. Nem szóltunk semmit, mert mindketten tudtuk, hogy mit mondott volna a másik. Meg egyébként is kezdődött a bemelegítés. Figyeltem végig. Mint ha kicsit elgyötört lenne. Az elmúlt két héttől, és ami azt megelőzte? Vagy a kisbuszban való több mint háromszáz kilométer zögykölődéstől? Vagy attól a több évtizedtől, ami mögötte van? Ki tudja!? Ha kérdezném, akkor is csak a vállát vonná meg válasz helyett.

Aztán odaállt a medence szélére. Kicsit elmerengett. Mintha azon gondolkodna, hogy hány fokos lehet a víz, amibe most neki be kell ugrania. Összehúzott nyakkal jött a felszínre a medence aljáról, szinte biztatva magát egy intenzívebb mozgásra, mert szemmel láthatóan hidegnek találta a közeget. Aztán jónéhány karcsapás után eltávolodott, a szemközti lelátó felé. Azon gondolkodtam, hogy vajon miért nem kért felmentést ez alól a kaposvári mérkőzésről? Hiszen még nem múlt el öt napja, hogy nyakába akasztották az Európa-bajnoki aranyat. Azt az érmet, ami még egyedüliként hiányzott a nagy kollekcióból. Biztos odakerült az olimpiai-, a világbajnoki aranyakat őrző vitrinbe. Amikor Dabrowski Norberttől, még szerdán Egerben azt kérdeztem, hogy Hosi játszik-e Kaposváron, azt a választ kaptam: még nem találkoztak, mert csak csütörtökön csatlakozik. De miért ne játszana? – kérdezett vissza a vezetőedző. Hosinál nagyobb profival még nem találkoztam – mondta. – Itthon sem lehetne hagyni! Tudja, hogy mostantól az egri társai között a helye, s ha a spanyolok után a kaposváriak jelentik a következő ellenfelet, akkor ott harcol majd a győzelemért, az elkövetkezendő célokért.

Persze, hogy a kezdőcsapat tagja volt. Övé volt a találkozó első kapura lövése, ami nem ment be. Aztán a következő sem, meg az azt követő sem. Szemmel láthatóan bosszantotta. Valaki megjegyezte a lelátón, hogy csak figyeljünk, mert úgysem hagyja annyiban a dolgot, szét fogja szaggatni a hálót! Úgy volt! Szép sorban, háromszor egymás után. Még az ötméterest is bevállalta, csakúgy, mint az EB döntő ráadásában. Közben bekkelt, irányított, játszott a rossz kéz oldalon, meg a kapásszélen. A harmadik negyed vége felé, amikor már fáradni látszott a mezőny, olyan sprintet vágott ki, hogy három testhosszal előzte meg az őt utolérni igyekvőt. Kardos passza viszont megpattant a vízen és elzúgott a feje fölött. Hattal vagy héttel vezettünk már akkor, mégis leszúrta a kapust, azt magyarázva, hogy ilyenkor hová kellene lőni a labdát. Küzdött, hajtott, biztatta a társait, mintha nem lett volna mindegy, hogy héttel, vagy nyolccal nyerünk. Mintha ezen múlna a tokiói szereplése. Ezen múlik? Igen, a hétköznapok csatáin! Ő pedig ezt, így harmincöt fölött már jól tudja. Én meg azt, hogy miért is nevezte a legnagyobb profinak edzője. Belátom hülye kérdés volt még szerdán, hogy Hosi játszik-e Kaposváron…